Mai napig emlékszem arra a meetingre. Megkaptam végre a várva várt feladatot. És egész délután, egész este semmi más nem járt a fejemben. Még aludni is alig tudtam. Célok, megoldások és rengeteg ötlet.
Tíz éve még megállíthatatlan voltam.
Tele voltam erővel. Tele voltam tervekkel. És úgy éreztem, hogy ide nekem a világot.
Tudtam, hogy hamarosan egy igazán nagyot fogok szakítani. Nem számít, hogy mikor. És igazából az sem érdekelt, hogy pontosan hogyan jön össze. Ott, legbelül tudtam, hogy ez nekem valahogy úgyis sikerülni fog.
Nem volt kérdés, hogy merre van előre. Úgy éreztem bármi is jönne szembe, az nem lehet akadály. Most is vannak persze céljaim. De ma már minden olyan más. Lendület helyett útkeresés, döntések helyett tétovázás. Ide nekem a világot helyett, mi ez a világ és hol van a helyem benne.
Úgy érzem, hogy ez a tíz év rám rakott valami különös terhet. Amitől minél jobban akarok megszabadulni, annál erősebben jön vissza nap mint nap.
Sokszor eszembe jut, hogy eléggé akartam-e. Hogy miért halogattam, miért nem léptem. Az is eszembe szokott jutni, hogy más merre jár. Hogy miket ért el így a harmincas éveire.
Az is gyakran jár a fejemben, hogy a tervek miért maradtak tervek. Hogy ott, akkor, egy ponton miért adtam fel, vagy miért nem akartam jobban.
Sokszor azt érzem, hogy ami van, az nekem nem elég. Jobb állás, jobb vállalkozás kellene? Mennyi pénz kell a boldog élethez? Család? Kertes ház? Új autó? Mert mindig többre vágyok.
Meddig kell még menni? Tíz éve még egy szép képről volt szó, amihez egyszer megérkezek. Sokat kell dolgozni, sokat kell tenni érte, de egyszer valóság lesz az a kép. A boldog valóság.
Most viszont rengeteg a kérdés. Sokszor azt érzem, hogy elvesztettem, merre is van az előre. Tíz éve nem féltem ennyire a kudarcoktól. Csak léptem. És végül valahogy minden megoldódott. Most csak kérdés van kérdés hátán. Mi ez? Miért történik ez velem?
Tíz éve még megállíthatatlan voltam.
Haffner Péter
A téged feszítő karrier kérdésekről írok nyíltan. Értünk. Érted.
