Délután öt van. Most végeztem az irodában. Iszonyatosan lüktet a fejem, a monitor kikészített. Más haza megy, vagy az edzőterembe. Mert mára vége van.
Nekem nincs. Irány a villamos, irány a raktár. A bejött rendeléseket fogom feldolgozni, meg mindent összekészíteni, hogy a futár reggel indulhasson. Egy másik munkahely, egy másik műszak. A második műszak.
Este tízig tolom. És onnan még haza. Másnap pedig újra iroda. De nem sírok, csak csinálom. Mert kell a pénz. Nekem nem megy máshogy. Nincsenek csókosaim, meg apu, aki mindent megvesz. Csak csinálom, mert 29 évesen nekem is vannak álmaim.
Jó lenne egyszer eljutni a tengerhez, valami hatalmas buliba. Jó lenne megvenni azt a 300 lovas metálfekete szörnyeteget, amit tegnap lefekvés előtt az Insta dobott fel. Jó lenne, ha Bettit el tudnám vinni arra a wellness hétvégére, amire annyira vágyik.
Most mit játszam el, hogy ezek nem fontos dolgok. Azok. Nekem azok.
Meg az is jó lenne, ha egyszer végre nem az albérletet, hanem a törlesztőt kellene fizetni. Meg ha bejönne ez netes dolog a Bencével, azzal nagyot lehetne szakítani.
Meg jó lenne majd egyszer, ha lenne családom, gyerekem.
Én legalább nem picsogok, hogy úgysem sikerül. És én legalább nem hitelre veszem a telót.
20 perc volt. Pont ennyi a villamos a raktárig. Még jó, hogy fáj a fejem, legalább nem a telót bámultam. Csak én voltam, a gondolatok, meg az álmok.
Most pedig itt a valóság. A második műszak.
Haffner Péter
A kiégésről írok és beszélek nyíltan. Értünk. Érted.
